„Tételezzük fel, hogy az alapítvány(ok) tényleg kőkeményen jogosulatlan pénzügyi szolgáltatást nyújtottak, de legalábbis a rendőrség gyanúja megalapozott. Tényleg az a módja a bizonyítékok beszerzésének, hogy ha egy héttel azután, hogy nyilvánosságra hozzák a nyomozás tényét, a szépemlékű diszkórazziákhoz hasonló erőkkel vonulnak ki közismerten veszélyes civilekhez? Mire gondoltak? Ha nem elég gyorsak, nincsenek elég sokan, akkor a rendőröket éppen elégetett titkos dokumentumok, papírokat sebtiben rágó és lenyelő bölcsészek fogadják? Vagy az utolsó pillanatban még sikerül az ügyetlen munkatársak kezéből kimenteni a vécét eldugító, később nyilván perdöntő papírtömeget? Vagy fegyveres ellenállástól tartottak?
A betöréseknél, kocsilopásoknál legendásan gyorsan intézkedő, egyébként tényszerűen leterhelt rendőrségnek 30-nál több embert kell mozgatnia egy ilyen ügyben? Tíz civil nyomozó kell még a Demnetnél tartott házkutatáshoz is? Anélkül, hogy bárkit idéznének, vagy bekérnének iratokat? (...)
Csak mellékesen: a Kossuth téri kordon ügyében több mint négy évet kellett várni arra, hogy miután már a bíróság is kimondta, a rendőrség újabb belső vizsgálata kényszerűen elismerje, aránytalan korlátozás volt (nem mellékesen, egy civil szervezet harcolta végig a sztorit). Mire megtörtént, már hír is alig volt belőle. A jogállamiság, az átlátható és elszámoltatható közszféra csodálatos magyar modelljének példája ez. És persze annak, hogy liberális vagy illiberális demokrácia ide, polgári értékek oda, ebben az országban a kormány arra tanít, így szocializálódunk 89' óta is, hogy húzd meg magad és kussolj, ha pedig ezt nem érted, majd jön a gumibot. Kádár népe, sej.”